Szabó Gabi Micit faggatta a DUOL újságírója
A Dunaújvárosi hírportál 2021 novemberében készített interjút Szabó Gabi Micivel.
Már egy esztendeje, hogy viszonylagos rendszerességgel visszajár Rácalmásra a Rádió Bézs műsorvezetője, Szabó Gabi Mici, beszélgetős műsoraival csábítva közönségét. Legutóbb novemberben hagyott kellemes emléket maga után, bemutatva a szóvivő dr. Garamvölgyi László eddig ismeretlen oldalát. Akkor faggattuk a kezdetekről.
- Volt az egyik nagymamámnál egy ilyen pici, kopottan hófehér sámli, és én az a kislány voltam, aki fölállt a kisszékre, megfogta a szoknyája szélét, és ott pörögve fodros bugyiban, fodros szoknyában Donászy Magdát szavalt.- Innentől determinált volt a dolog?
- Igen. Színésznő akartam lenni, híres színésznő. A szüleimnek három színházba volt bérletük. Egy mesevilágban élő királylány voltam, aki nagyon sokat volt egyedül. Hétéves koromig nem volt testvérem. Minden filmben én voltam a főszereplő nő. Sokat olvastam, és nagy filmrajongó lettem, vagyok. Ha nem értek rá velem foglalkozni, akkor kitaláltam magamnak, hogy ez a szerepem, és akkor eljátszottam egy csomó mindent.
A Miciként kávéra invitáló műsorvezető, Szabó Gabi azt mondja, szeret tanulni az emberektől Fotó: Szabóné Zsedrovtis Enikő/Dunaújvárosi Hírlap- Sok minden meg is valósult azért...
- Persze. Akkor az volt a nagy vágyam, hogy én is híres gyerekszínész leszek. Nekem is tűsarkú kell, piros cipellő, ahogy az Óz, a csodák csodájában. Ehhez Miciként is ragaszkodom. A sárga úton egyszer majd eljutok Óz birodalmába. A rádióban vagy a televízióban két film között bemondták, hogy gyerekszereplőt keresünk egy filmre. Én magamtól jelentkeztem, és jött a távirat, hogy tessék befáradni a MAFILM 2b épületébe, meghallgatásra. A szüleim csak legyintettek: majd elmúlik, kinövi. Az évszázad csütörtökig tart című film válogatásán eljutottam a legutolsó körig, de nagy bánatomra, Marozsán Erika kapta meg a szerepet. Szerintük két szép lány nem fért el a filmben, tehát kisebb szerepet sem adtak. Az iskolában versmondó-versenyeket nyertem, aztán a Harlekin Gyerekszínházban kötöttem ki, ahol tizenhárom évesen a nagyanyó szerepét bízták rám a Hókirálynőben, őszíteni kellett. Ott is azt mondták, hogy van tehetségem. Ezt kinőttem, de egyértelmű cél volt, hogy csak olyasmi legyek, ahol dumálni kell, ahol szerepelhetek, és ha lehet, akkor kamera is legyen. "Én nem fogok elbújni egy rádióstúdióba, amikor lehet látszani is!" Nem értettem, mit szeretnek a rádiózásban az emberek. Most meg már annyira értem, és annyira szeretem.
- Ezek szerint nem volt konkrét váltópont az életében?
- De, a Gór Nagy Mária Színitanodában. Az megviselt... Ott szembesültem először azzal, hogy nem biztos, hogy csak az számít, van-e tehetséged vagy nem. Ez nagyon fájó felismerés volt. Sokszor most is naiv kislányként élem meg az életemet. Bár hülyén hangzik, tudom, de ha az ember lelkében megmarad a mese iránti rajongás, akkor megmarad belülről az a gyerek, aki csillogó szemmel tud ránézni a világra, és még mindig hisz dolgokban. Egy fiatalnak a lelkét, aki meg akar próbálni valamit, nem szabad összetörni. Sosem szabad elvenni a kedvét! Pedig jó dolgokat köszönhetek a tanodának. Játszani a Madách Kamara összes darabjában csodás volt. Hogy a Hattyúban együtt léphettem színpadra Tolnay Klárival, ezt sosem fogom elfelejteni, már nem veheti el tőlem senki, ez egy ajándék. A záróvizsgánk végén, mivel nagyon jó kritikát kaptam, azt gondoltam, hogy már letettem az asztalra valamit, és vártam, hova fognak hívni. Ott volt egy csomó szakmabeli, de nem kínáltak tálcán semmit. Valami olyasmi volt bennem, hogy jó, akkor is leszek valaki, és olyan helyen, ahol látható vagyok.
- Hogy lett Gabiból Mici?
- Galambos Erzsiért rajongtam. Mindig szerettem volna úgy énekelni, úgy táncolni, olyan nagyon nő lenni, mint ő. A magyar színésznők közül nekem ő abszolút a legelsők közt van. Láttam Osztrigás Miciként, és láttam Kiss Manyit is, a Mici néni két életében, akkor már előttem volt, hogy 70 éves koromban pont ilyen leszek, mint Kiss Manyi. Miciként. Mert pont olyan hülye dolgai vannak, mint nekem. A barátok is azonosítottak vele, rám ragasztották. Az egyik kolléga például azt mondja: te nem is vagy Mici, a Mici az egy olyan buta szőke. De ezen jól tudok röhögni. Szeretem, amikor kívülről látom magamat. Szeretem figyelni az embereket, hogy mit gondolnak egy bizonyos helyzetben rólam. Kicsit ez a Mátyás király típusú, tehát álruhás megfigyelő is vagyok.
- Mire kíváncsi az emberekben?
- Szeretem, amikor összeáll a kép valakiről. Szeretek tanulni az emberektől. Az én anyagaim nem csak az életútról szólnak a rádióban. Szeretem megtudni, hogy a sikeres ember, vagy a zseni vajon hogyan tud összeállni az ember életében. Mi az, ami ebből egy másik ember számára tanulságos lehet. Iskolás koromban olyan jó értelemben vett kis tudálékos voltam, aki utánanéz, felkészül, kiselőadást tart az órán. Nekem fontos, hogy a velejét, az alapját, a legeslegrégebbi dolgot, ami már senkit nem érdekel, én keressem elő az archívumból. Ugyanezt az archívumot keresem az emberek lelkében, életében. Mindenkinek van egy archívuma. Annyira jó, amikor csak nekem mutatja meg. Vagy nekem először. Rájön, hogy ebben az archívumban van egy dosszié, amit még senki nem akart elővenni. Eddig. Ezért nagyon hálásak. Sokszor könnyes szemmel hagytuk abba a műsort. Megkönnyezte, hogy őszintén érdekel. Látta a szememen, hogy ez nem megjátszott PR-beszélgetés. Azt gondoltam, hogy ez természetes, de már tudom, hogy nem az.
- Ön szerint miért van így?
- Eleve az emberek egymásra sem kíváncsiak őszintén, ez a legnagyobb baj. Ha attól kapja meg valaki a nyugalmát, a simogatást, hogy bejön hozzám a rádióba egy kvázi idegen műsorvezetőhöz, az azt jelenti, hogy akkora üresség tátong, és akkora a figyelmetlenség egymás iránt, hogy elképesztő. Felületesek az emberek és a kapcsolatok. Lassan oda jutunk, hogy az érzelmeket kimutatni, egymás iránt érdeklődni ciki, unalmas. És veszélyes is, persze. Ezt a munkát nagyon szeretem, mert ha egyetlenegy dolgot adhatok annak az embernek, aki bejött, akkor az aznapi jó cselekedetem megvan, és ez jólesik. Néha elveszik a kedvem, hogy az embereken segítsek, akkor inkább a kutyákon segítek. Imádom a kutyákat. A sok technikai vívmánynak köszönhetően elfelejtenek az emberek beszélgetni. Azt gondoljuk, hogy azért, mert vannak emodzsik, like-ok, ezek majd pótolnak mindent. Fontos a kommunikáció! Mindig azt mondtam a fiamnak: vedd a kezedbe a könyvet, használd az alap kommunikációs felületeket, lehetőségeket: beszélj! Mert ha ezt nem adjuk át, akkor kikopik. Alapvető, hogy olvassunk, mondjunk mesét a gyereknek, beszélgessünk, tanítsunk verseket, hangosan olvastassuk őket! Annyira egyszerű dolgok. Hogyan létezhet az, hogy az emberek ezt ki akarják söpörni, hogy egyszerűbb legyen az élet?
- Diszlexiásként könyveket ír, ad ki. Nem lehet egyszerű.
- Van is velem bajuk a szerkesztőnek, meg a lektornak. Szegényeket nagyon sajnálom, de annyira helyesek, kiállnak mellettem, és szívesen dolgoznak velem. A diszlexia egy fura dolog. Egészen addig nem derült ki, ameddig nem akartam a diplomámat kézbe fogni. A fránya nyelvvizsga hozta elő, egyszerűen képtelen vagyok rá. Vannak, amikben nagyon pörgök, és vannak, amikre egyszerűen nem tudok koncentrálni. Erről orvosi papírom van, nem én találtam ki. Küzdöttem, végigcsináltam a diplomamentő programot, elmentem nyelviskolákba, talpaltam, vizsgáztam, az akkor tizennégy éves fiammal együtt mentem nyelvvizsgázni. Neki sikerült a középfokú, nekem nem. De ott ültem vele, meg otthon együtt készültünk fel. Ez óriási élmény volt! Ezért hoztam létre az Atipikus Tehetség Vándordíjat is!
- Ön a példa, hogy meg lehet csinálni így is. Hogy semminek nem akadálya.
- Semminek. Fölvállalom, hogy bénázok, de szeretettel csinálom. Szerintem engem azért szeretnek, vagy ezért fogadnak el az interjúalanyaim. Hiszek benne, hogy jó, amit csinálunk. Segítséget kérek, de mindenkinek kinyújtom a kezem, és mindent hozzá fogok tenni, hogy ők is boldogok legyenek tőle. Ilyen lökött vagyok, hogy diszlexiásként könyvet szeretek írni. Szeretettel csinálom, és hiszek benne. Ez a hit, esküszöm, hogy szárnyakat ad. Így vagyok mindennel. Annyira hiszek abban, amiket csinálok, hogy valahogy megvalósulnak.
- Hogy került a szóvivők közelébe?
- A Rádió Bézsnek köszönhető. Mindig érdekel valami új, valami más. Egy szóvivős esemény kapcsán találtam ki 2016 februárjában, hogy szeretnék megkérdezni szóvivőket. Beszélgessünk arról, hogy mit csinálnak és hogyan! Lehet látni egy-két arcot, de azon kívül semmit nem tudunk róluk. Bejött hozzám Sipos Jenő és Klausmann Viktor, így kerültem a szóvivők közé. Ők indították el ezt a gondolatsort. Látták rajtam, hogy nagyon lelkes vagyok. Amikor később mondtam, hogy én bizony könyvet írok róluk, csak legyintettek. Négy hónappal később meg is jelent az első! Kimaradt belőle néhány ember, folytatni kellett, kijött a második könyv is, sőt, elkezdtünk roadshow-zni. Közben már arra is igény mutatkozott a "kemény mag" részéről, hogy csináljunk valamit még, így jött a Jövő Kommunikációja Alapítvány ötlete.
- Hogy képzeli el, milyen lesz hatvanévesen Mici, és mit fog csinálni?
- Nagyon komoly képem van magamról. Megálmodtam egy konkrét múzeumot. Mici ott ül a közepén, oda szervez talk show-kat, rendezvényeket. Szeretnék az alapítványommal létrehozni egy kommunikációs bázist, ahol továbbadhatjuk mindazt, amit mi tudunk, taníthatunk. És szeretném a talk show-imat továbbvinni. Írni még néhány könyvet. Most ebből, a harmadikból, a MŰSHOWrvezetők címűből ki fog derülni az a kutatás is, amibe belefogtam.
- Úgy érzi, a helyén van?
- Az elmúlt harminc médiamunkás év gyakorlatilag mindent megadott abból, amit szeretek. A sok-sok pofon, a sok-sok nagyszerű pillanat, csillogás, nagyszerű fotók, nagyszerű beszámolók, igazolások magamnak, hogy a helyemen vagyok. Mostanra, főleg amióta megjelentek a könyveim, amióta hét éve elkezdtem rádiózni, azt gondolom, hogy beérett egy csomó dolog. Úgy érzem, sok mindenre van adottságom, amiben lehetnék, de nem adatott meg. Ugyanakkor lehet, hogy diszlexiásként ezt az utat kell járnom.